Néha elemi erővel tör rám a hiány.

Remélhetőleg ebben a témában még sok bejegyzés fog születni. Azért mondom, hogy remélhetőleg, mert ha erről írok, kicsit csökken a teher, kicsit tisztul a kép. Talán egyszer kitisztul annyira, hogy tudjak mit kezdeni a helyzettel. Ezzel a megrekedt valósággal.

Mindig más szemszögből vizsgálom a dolgot. A szemszögek mindig ellentétesek és az aggasztó az, hogy mégis mind igaz. Ez pedig teljesen összezavar. 

Az az igazság, hogy szeretném vele megbeszélni. De az mindennek a végét jelentené. Az végleg pontot tenne a múltunkra, még akkor is, ha kibékülnénk. Onnantól semmi sem lenne ugyanolyan. Mert változtunk. Ő is és én is. Azt hiszem tudnám folytatni vele a barátságunkat, de nem tudom, hogy milyen lenne és ettől nagyon félek. Mert amit most látok belőle - amennyit legalábbis láttatni enged magából - az nem az az ember akit én megismertem. 

Ilyenkor felbukkan bennem a kérdés, hogy talán mindig is ilyen volt csak én nem vettem észre? Én is megváltoztam. Azt hiszem mindkettőnket formált az élet és formált bennünket a valaha létező kapcsolatunk is.

Kapcsolat. Érdekes kifejezés - már Hugh Grant is megmondta -. Tulajdonképpen azzal sem vagyok tisztában, hogy milyen is volt a mi kapcsolatunk. Ahogy egyre több emlék merül bennem fel, egyre inkább azt érzem, hogy rengeteget hibáztam. Most úgy tűnik, hogy jóvátehetetlen hibák voltak. 

Ezek a hibák abból fakadtak, hogy nem értek a barátsághoz. Azt hiszem vannak emberek, akik barátságra születtek és vannak, akik arra születtek, hogy megtanulják a barátságot. Én az utóbbi kategóriába tartozom. A barátság valójában nagyon törékeny állapot és nagyon kevés kell ahhoz, hogy az ember elveszítse a bizalmát a másikban. Tulajdonképpen már annyi is elég, ha csalódást okozunk a másiknak. 

Ha végiggondolom az életemet, rá kell jönnöm mennyi embernek okoztam csalódást. Hány barátságot gyilkoltam meg a saját önzőségem miatt. És ezzel is csak nemrég szembesültem. Istenem, hogy miért nem gyakoroltam az önismeretet korábban, mikor még menthető lett volna a szituáció.. Azért mert örültem, hogy élek. Akkor még más bajok foglalkoztattak - persze azok sem oldódtak meg, így aztán mindent elvesztettem amit lehetett-. 

Mostmár kurva bölcs vagyok, csak nem megyek sokra vele magányosan. 

Ez a tudás segít abban, hogy az Andrissal és a Zsaniékkal való kapcsolataimat ápoljam. Az csupán az egyetlen gond, hogy ennek a barátságnak az emléke és fájdalma annyira felőröl, hogy nem tudok teljes valómban kiteljesedni azokban a kapcsolatokban, amiket a jelenben élek, amire koncentrálnom kellene. És amire koncentrálni is szeretnék. 

Minden tőlem telhetőt megteszek, de a bármennyire is boldog vagyok velük, a szomorúság ott ül rajtam, nem hagy szabadulni. Kiül az arcomra, kiül a viselkedésemre. Ezzel pedig összezavarom ezeket a kedves embereket. Akik nem értik, hogy ha boldog vagyok, akkor miért szomorúságot látnak a szememben.

Félelem és fájdalom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.