Ma Andrissal ismét Zuglóban sétáltunk. Fogva tart engem az a hely. És ami még rosszabb, hogy önakaratomból tart fogva. Talán inkább én tartom fogva őt. Szeretném fogva tartani azt a boldogságot is, amit okozott nekem annyi éven át, de azt hiszem bármennyire erőlködöm, kezd elillanni a fennhatóságom alól. Mint ahogy a mai napon, láttam Zugló haldokló téli képét, azt a sivárságot, amit a szürke felhők és a kiszáradt városligeti tó kölcsönöz neki, ugyanúgy haldoklik a lelkemnek az a kis kerülete. Nem is olyan kicsi. 

Budapesten Zugló csak egy kis kerület a 23 közül, de az én lelkemben a legkiterjedtebb kerület mind közül. 

Zuglóhoz kötődik minden meghatározó élményem, legyen az jó vagy rossz. De a múltbéli rossz emlékek is megszépülnek. Zugló megszépíti őket. Mégsem tudok boldog szívvel végigsétálni rajta. Mert ami most rossz, az a jelen rossza, így a múltbéli szép emlékek fájdalmas sebek, amik minden egyes alkalommal felszakadnak, amikor Zugló kis utcáin ballagok. Nem, nem szakadnak fel. Az tud csak felszakadni, amit pihenni hagynak, és gyógyul egy kis időre.

De amikor máshol járok, akkor is egyre csak Zuglóban vagyok, csupán nem a fizikai valómban. Nem hagyom pihenni a sebeket, a sebek nem hagynak engem pihenni. Érzékenyek az emlékezésre, és emlékezés nélkül képtelen vagyok létezni. Mert már csak az emlékekbe kapaszkodhatok, amik nem hozzák vissza a valóságot, de legalább igazolják, hogy azok valaha a valóságból keletkeztek. 

De az emlékezés sem más, mint egy illékony anyag, ami folyamatosan formálódik. Vigyázni kell vele, mert bár finom szerkezet, mégis olyan mint a legerősebb narkotikumok. Nem nehéz rászokni. Csupán veszteség kell hozzá, azzal pedig tele van a világ. Az én életem legalábbis nem szűkölködik benne. A veszteségből fakadó űrt, a hiányt, pedig pótolni kell valamivel. Erre szolgálnak az emlékek. Katartikus látomásokba taszít, amiben az ember boldognak érzi magát, de mindeközben érzi a valóság súlyát, és próbál belesüllyedni az emlékképbe, valóságossá változtatni azt. Elveszetten és sikertelenül. 

Ez a baj az emlékekkel. Mint a narkotikumokkal általában. Egy idő után már nem elegendő a lét elviseléséhez. Nem nyújt teljes kielégülést, sőt, egyre kevesebb örömet okoz. Már ha okozott bármi örömet is valaha. Ez az állapot ugyanis csak halványan dereng. 

Mi hát a megoldás? 

Le kéne szokni az emlékezésről. De egy káros szenvedélyt nehéz hátra hagyni. Beleivódik a mindennapokba, néha talán rutinná korcsosodik, de mégis szerves egysége a létezésnek. 

Inkább csak a mértékletességre inteném magam. Leszokni úgysem tudok. De nem hagyhatom, hogy behálózzon. Pontosabban ki kell szabadítanom magamat azokból a finoman, de határozottan szorító kötésekből, amiket körém szőttek ezek a hálás illúziók. Aztán szép színes gombolyagokká kell őket tekergetni, és betenni egy fiókba. Néha pedig kellő távolságtartással és mértékletességgel ki lehet nyitni azt a fiókot és játszani a gombolyagokkal. De csak finoman, nehogy megint körém tekeredjenek. 

https://www.youtube.com/watch?v=3--1Kw2UHDQ

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.